„…úgyhogy nem akarok egy csomó süketelést,

csak a sztorit, áramvonalasan, színezés nélkül, a velejét:

ki, mit, hol, mikor, és ki ne felejtsétek a miértet sem.”[1]

Mint lelkes Ellis olvasó, egy magyar nyelven megjelenő monográfia hírét vegyes érzésekkel fogadtam. Egyfelől magától értetődik a szakmai kíváncsiság és odafordulás egy effajta mű megjelenésekor, másfelől viszont felmerül a többszöri rátekintéssel is jogosnak tűnő kérdés: nem korai ez még? Fodor Péter és L. Varga Péter adekvát érveléssel nyit a sokakban joggal felmerülő kérdésre, hogy miért is nem elsietett. A  Less than zero és az Imperial bedrooms szövegek explicit keretbe foglalják az eddig megjelent ellisi szövegkorpuszt, amely így, mintegy ciklusként válik értelmezhetővé - a szerzőpáros nehezen vitatható álláspontja szerint.

Egy magyar nyelven megjelent, kritikai és teoretikus igényességgel megalkotott tanulmánykötet szükségessége semmiképpen sem kérdőjelezhető meg. Az amerikai befogadástörténetet Ellis munkásságának kezdetétől, a Less than zero 1985-ös megjelenésétől datálhatóan élénk  kritikai attitűd és dialogicitás jellemzi. A hangos teoretikai viták szele sem sodorta el a szerző hírét hazánkig egészen a világraszóló botránykönyvként dedikált American Psycho 1991-es megjelenéséig, amely aztán Magyarországon elsőként 1994-ben, majd 10 évvel Ellis karrierjének kezdete után jelent meg az Európa kiadónál. A hazai recepció évtizedes elkésettségének evidens oka, hogy a szövegek – az Imperial bedrooms egyedüli kivételével – magyar fordításban az eredeti megjelenésekhez képest igen nagy időbeni distanciával kerültek a magyar polcokra. Az eredeti, angol nyelvű kiadványok is csak ritkaságszámba fordultak elő itt-ott, egy-egy kifejezetten a nemzetközi piacra fókuszáló könyvesboltban.

2012-ig kellett várnia a magyar olvasóközönségnek egy nagyobb lélegzetű tanulmánykötetre, amely átfogóan veszi számba a máig megjelent primér szövegkánont, hozzáolvasva mind a magyar – és ezzel hiánypótlóként – a nemzetközi hatástörténet legfontosabb szövegeit is. A magyar olvasók számára nem ismert és / vagy hozzáférhető szerzők és tanulmányok összegzése Az eltűnés könyveinek leginkább jelentős mérföldköve a magyar ellis-reflexióban. Ezidáig nem jelent meg olyan a szintézis igényével megírt  (meta)kritika, amely a tudományos diskurzusba ilyen alapossággal beírhatta volna magát. A monográfia lapjain a nemzetközi recepció nem kizárólag felsorakoztatására, hanem alapos és hathatós, értő összeolvasásra vállalkozik Fodor és L. Varga, ezzel áthelyezve az Ellis-korpuszról való beszéd origóját.

Az eltűnés könyvei kronológiai sorrendben nyúl a regényekhez és a novelláskötethez, mintegy grádicsról grádicsra emelkedve mind a befogadástörténetben, mind a szövegkorpusz alakulásában, különös figyelmet szentelve a szerző által megalkotott félreismerhetetlenül ellisi világ megszületésétől a kiteljesedésig, és egészen az önmagába visszazáródással végbement újradefiniálásig.

Köztudott, hogy Ellis ismertségéhez jelentősen hozzájárul a szövegekben konzekvensen visszatérő erőszak, szexualitás, és persze ezek keveréke, a szexuális erőszak tematikája, és az erre reflektáló befogadói agresszív fellépések. A monográfia nagy hangsúlyt fektet az ezt középpontba állító, az esztétikai percepciót nélkülöző  kritikainak is csak túlzással nevezhető irányzatnak. A Less than zero megjelenésekor Clay-jel, az American psycho piacra dobásakor Patrick Batemannel azonosított Ellis életművét alakító behatásnak vehetjük a szerzőt és az elbeszélői ént elválasztani képtelen olvasóközönség reakcióit, s ehhez nem kell messzebbre nyúlnunk, mint a doppelgänger magas labdáját lecsapó Lunar Park, melyben a szerző mintegy egyszerre kiszolgálva és fricskázva is az erre éhező közönséget, a Bret Easton Ellis jelölősorral a saját nevét – és látszólag az életét is – adja a főhősnek. Ezt a magyar kritikában kevésbé jellemző, ám a nemzetközi diskurzusban nagyon is meghatározó irányvonalat alaposan, minden szövegre külön-külön specifikusan reflektálva mutatja be a szerzőpáros, melynek félre- és talán egyáltalán el sem olvasásainak elhibázottságaiból is sokat tanulhat az értő olvasó. Azt, hogy hogyan ne értsük Ellist.

A brat-pack és az x-generáció megjelenésével tapinthatóvá válik a kittleri elmélet, az inter- és a multimedialitás térnyerésével szétgyűrűző irodalomra gyakorolt hatás. A monográfia végigvezeti az optikai médiumok és a technológia fejlődésének folyamatát a 90-es évektől napjainkig, ahogy eljutunk a videokliptől az okostelefonig, és példákkal alaposan alátámasztva bemutatja, hogy hogyan jelenik meg ez az életműben. A tematikus előfordulásokon túl a szövegek megalkotottsága is  visszatükrözi ezt az evolúciót. A Less than zero,  a The informers, de még az American Psycho is egymáshoz illesztett jelenetek összessége, melyeket a szövegkohézió és a kontextus bár szorosan összefűz, az időben elhelyezettséget jelölő indexek nem, vagy impliciten jelzik ezek összekapcsolódását. Ezt az elbeszélői attitűdöt jelöli Fodor és L. Varga a videoklipszerűséggel. A The rules of attraction a montázs és a váltakozó kameraállások technikájával dolgozik, a rejtés-mutatás, értés-félreértés ellentéteivel, megőrizve a jelenetszerűséget és az időtlenséget. Később, a Lunar Park és a Glamorama esetében már inkább a valóságshowszerű, folyamatosan forgó kamera allegóriájává válik a szöveg, a vágóképekként beillesztett etapokkal és a retrospektív visszatekintésekkel. A szereplők folyamatos kétségek között lebegnek, hogy vesz-e az operatőr, figyelik-e, követik-e éppen. Többé nem válik ketté a forgatókönyv és az élet, a fikció (legyen az film vagy irodalom) és a valóság, elmosódnak, és átléphetővé válnak a határok. Nem létezik Clay, a Christian Bale hasonmás, aki lemásolja Bateman gyilkosságait, de maradandó nyomot hagynak az életre kelt és megvadult játékbaba, Terby által okozott karmolások, és a halott apa lábnyomai a szőnyegen. De itt is találkozhatunk még videoklip beágyazásokkal, gondoljunk csak Robert Ellis haláláról készült, e-mailben elküldött videófilmre. Az Imperial bedrooms már végeláthatatlan beágyazódások egymásba érése. Regény a regényben, regényből film, filmből regény, és mindez egy okostelefon vakító képernyőjén néz vissza ránk. (Az ördög-sziluett borítós Imperial bedroomsmagyarországi megjelenését csak pár hónappal később követte a Királyi hálószobák az okostelefonnal fedlapján. Az, hogy a magyar Európa kiadónál miféle tudatos vagy tudattalan döntés vezethetett az eredeti Picador borító ilyen mértékű megváltoztatására, igencsak aggályos kérdés. A borító komoly tartalommal bírhat, ha csak pusztán abból indulunk ki, hogy a Less than zero kék-sárga, majd az azt követő következetesen fekete-sárga borítók után a fekete-fehér-vörös színekre váltott a kiadó, ezzel a többitől és egymástól is(!) élesen elkülönböztetve az első és a jelenleg utolsó megjelenésű köteteket. Az eredeti szöveg ördög-sziluettes borítója nem köti össze primér módon, optikailag a két – amúgy textuálisan vitathatatlanul szoros koherens viszonyban lévő – szöveget, mint amennyire ezt teszi a Magyarországon megjelent Királyi hálószobák és az ez alkalomból újra kiadott, reprint Nullánál is kevesebb borítója.)

Ellis szövegeiben nem csak az intermedialitás adta lehetőségekkel operál mesterien. Az egyik médium sajátjáról a másikra szökellés épp olyan könnyed és magától értetődő a korpuszban, mint a szövegvilágok közti átjárhatóság. Nehéz lenne élesen elhatárolni egymástól ezeket a szövegvilágokat, és éppen ez az, amiért gyakran érte a szerzőt az önismétlés és az elfogyás vádja. Itt azonban nyilvánvalóan nem önismétlésről van szó, hanem inkább a Balzactól már ismerős világteremtés aktusa bújik posztmodern köntösbe az intertextuális szöveguniverzum dinamikus mozgásában. A nevek és karakterek oszcilláló örvényben kavarognak az arctalan, szőke, kék szemű, napbarnított egyformaságban. Victorok, Paulok, Sean és Clay, Jamie vagy Jaime, mind-mind, életlen határokkal és plasztikus identitásokkal felruházhatóak nagyjából bármilyen tulajdonságokkal, és beilleszthetőek, sőt behelyettesíthetőek az szimulákrum dominálta univerzumon belül. Ez a világ egyszerre konstruálja és dekonsturálja magát, lebontja, majd újraírja ugyanazon karakterek identitását. Példa erre az első és az utolsó regény Clay alakja, aki a későbbi regényben szembesülve a fiktív regényben narrált önmagával, nem képes azzal azonosulni, elutasítja az ábrázolt viselkedésformákat, majd aztán az Imperial Bedrooms végéhez közeledve  kvázi megismétli, újraéli ugyanazokat a tetteket. Sean Bateman a The rules of attraction soraiban azzal a nyakkendővel próbálja meg felakasztani magát, melyet az American Psychocsaládi vacsora jelenetében Patricktől kap ajándékba, aki titkon azt reméli, öccse öngyilkos lesz. És a sor végeláthatatlan. 

Fodor és L. Varga az egyes szövegeket tárgyalva terjedelmes bizonyságát tárja fel a szövegek egymásba fonódásának, azokat mindig az adott regény jelentésmátrixában vizsgálva, a lehetséges értelmezéseket újragondolva a kölcsönös egymásrahatás viszonylatában is.  Az egyik szöveg kiterjedt értelmezése újabb kulcsokat adhat a másik szöveg továbbgondolására, nyilvánvaló, hogy tudatosan szerkesztett, mélyen húzódó, szövevényes hálózatok kötik össze a regényfolyam darabjait. A teoretika és a kritika felől hiánypótló és marginális vállalásnak tekinthető a monográfia, de az eredeti angol és magyar citátumokkal is operáló, szakirodalomra reflektáló, és a primér percepciós élményt megragadó szöveghelyek olvasmányos arányú elhelyezettsége az esztétikai érdeklődésű olvasót is kielégíti.

[1] Bret Easton Ellis, Glamoráma, Európa, Budapest, 2000., 13.